Anikó

Lámi Anikó ( 1948  - 2006 )

  
  Engem Anikó  hozott a kórusba. Férje, Márk Gyuri, ugyanott dolgozott és ugyanazzal a társasággal járt evezni, kirándulni, mint én. Eleinte egyedül jött, később hozott magával valakit - így ismertem meg Anikót. Egy alkalommal, amikor már voltak kezdődő családi problémáim,  Anikó ezt észrevette, és elkezdett agitálni, hogy jöjjek a kórusba, mert ott olyan nagyszerű, és olyan jó a hangulat, és nagyon kedvesek, és mindenkit örömmel várnak - és én jöttem, mert úgy éreztem, hogy oda kell menni, ahol szükség van rám, és állítólag nagyon kellettek a szopránok ...
   Miután megegyeztünk, hogy kipróbálom, tudnék-e még énekelni, Anikó megjelent egy nagy csomag kottával - mindenből hozott egyet, ami addig előfordult a kórusban, nehogy hátrányban érezzem magam... Bár igyekeztem megtanulni őket  már az első alkalomra ( azt hittem, így kell csinálni ...), azért teljességgel nem sikerült magamévá tenni mindet. Emiatt izgultam egy kicsit, és amúgy is elég  bátortalan voltam akkoriban, de Anikó határozottsága mindig segített. Nem is értettem, és furcsálltam is, hogy lehet valaki ennyire "benne mindenben", hogy lehet ennyire lelkesen csinálni dolgokat, vidáman énekelni és utána harciasan vitatkozni ... Mindig mindenről határozott véleménye volt, és azt meg is mondta. Körülötte mindig zajlottak a dolgok, vele mindig történt valami, mellette  nem lehetett unatkozni egy percig sem.  És mi sem volt természetesebb, hogy amikor esküvői tanút kellett választanunk, akkor a vőlegény tanúja ( aki  Szabó Mihály - szintén kórustag, ugyanolyan "alapító", mint Anikó volt ) természetesen Anikó lett ... hiszen tulajdonképpen Ő hozott össze bennünket.
  Őt ismerve nagyon nehéz volt elképzelni, hogy bármi is legyőzheti,  olyan energikus és erős volt. De  mégis megbetegedett, és az életért folytatott hosszú, kitartó - de sajnos, eredménytelen - harc után eltávozott közülünk.
  Nekem, és a kórusnak is, nagyon hiányzik.
  És azóta akárhányszor a "Dio del cielo" -ban azt énekeljük, hogy "..un nostro amico hai chiesto alla montagna...", én Anikóra gondolok, aki  barátunk volt, és szintén elhagyott bennünket - bár nem a magas olasz hegyek között, hanem itt Magyarországon - és nagyon igyekeznem kell azon, hogy tovább tudjak énekelni, és el ne sírjam magam ...

                                                                                                                                                                          Veres Márti