A Bárdos Lajos Kamarakórus útjairól általában...
 


A kórus alapító tagjai közé tartozom, most ünnepeljük  majd fennállásunk 25. évfordulóját.  Lelkesen felajánlottam, hogy írok egy beszámolót az egyik régi utazásunkról, régiről, mert mint öreg, távolabbi időkre emlékezem. Könnyűnek látszott a feladat, mert akkoriban még naplóztam az utazásainkat, s azt gondoltam, hogy csak le kell gépelnem az egyik beszámolómat, máris teljesítettem feladatomat. Régi jegyzeteimet olvasgatva ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. A napló nemcsak napra, hanem óráról-órára  megörökítette az eseményeket, mikor mit csináltunk, milyen és hány és milyen nevű templomot láttunk. A leírtakat már én sem tudtam felidézni, az idő elkoptatta az emlékeket.

A Bárdos Lajos Kórus az elmúlt 25 év alatt igen sokszor utazott, szinte bejárta egész Európát. Voltunk Spanyolországban, Portugáliában, Svájcban, Németországban, Olaszországban, Luxemburgban, Franciaországban, Ausztriában, Lengyelországban, Erdélyben, Szlovákiában, a Vajdaságban, Szlovéniában. Legtöbbször Olaszország vendégei voltunk. Csodálatos tájakat, városokat láttunk Nem tudok versenyezni az egyes országok útleírásaival, az emlékezetem is rövid, biztos sok tárgyi tévedést követnék el. Így ez a leírás nem követi a bejárt utak pontos leírását.

Rájöttem, hogy nem a részletek érdekesek, nem lexikális beszámolót kell írnom, a kórus utazásaink szelleme a lényeg, ami minden utunkat jellemezte, és amitől szívben, lélekben gazdagabbak lettünk.

Minden utazást megelőz egy hatalmas szervező munka, ebben a kórus legtöbb tagja nem vesz részt, csak elfogadja a végeredményt, a megtervezett utat. Köszönöm Tündinek, Ottónak, és mindazoknak, akik segítettek megszervezni ezeket az utakat, köszönöm fáradságos munkájukat. Utazásaink során legtöbb esetben egy vagy két kórus látott vendégül minket. A meghívó kórusokkal mindent előre egyeztetni kell, a fellépések időpontjait, a műsorainkat, kitűzni az utazások módját, a szállást, megbeszélni az étkeztetést. Ha minden szervezési munka kész, jöhet az utazás.

Az utazás:

A legtöbbször autóbuszt béreltünk úti céljaink megközelítéséhez. Az idők folyamán minden fajta buszunk volt.  1989-ben Linzbe egy olyan kiöregedett járgánnyal utaztunk, melyet falusi esküvők vendégeinek szállítására használtak Magyarországon. Csiga lassúsággal döcögtünk Bécs és Linz felé, s nagy késéssel este 11 órára érkeztünk meg  Linzbe. Bécs után elromlott a  a busz kuplungja, a sofőr sebességet váltani csak úgy tudott, hogy az egyik gépkocsi szerelő kórustársunk a busz padlójára hasalva kézzel állította át a kuplungot. Esett az eső, a buszban néma csendben magunkban imádkoztunk. Hazafelé Mosonmagyaróvár után a nagy éjszakai sötétségben elfolyt a fékolaj és ottmaradtunk az úton. Az elkeseredett sofőr elrohant, hogy felköti magát, vagy szerez egy buszt, ami hazaviszi a kórust. Sikerült egy régi, ülések nélküli járműt szereznie, a padlójára kuporogva utaztunk haza.

 Ez volt a kezdet, olcsón akartunk utazni - sokáig utaztunk.

 Később elegáns jó buszaink is voltak, kis buszok és nagy buszok, légkondicionálás nélküliek és  jól felszereltek,  nem volt  többé műszaki gond velük. Hosszú utakra két sofőrrel utaztunk, a váltás miatt. Volt olyan utunk, hogy a vezetőnek szállodai szobát béreltünk, hogy a kötelező megállási idő alatt aludni tudjon, s  míg a sofőr pihent, a kórus bolyongott az esti sötétségben egy tó partján, tojásból kibújó hattyúfiókákat figyelve, vad motorosok elől menekülve, sörözgetve a  tóparti bisztróban. Végül leheveredtünk a városka főterén egy kis park pázsitjára. A buszsofőröket a kórus befogadta, jó ismerőseink lettek. Velünk együtt éltek, koncertjeinket meghallgatták, az  utak végén megtapsoltuk őket.

Élveztem a buszon utazások hangulatát, főleg nappal. A kórus végre nemcsak próbákon találkozott, ahol első a munka, hanem egy közös élmény várakozásával, felszabadultan együtt utazott. A fiatalság általában a busz hátsó részében helyezkedett el. Nagy beszélgetések indultak, vidámság, nevetés zaja töltötte be a teret. Megindultak a buszon belüli látogatások, hátulról előre és fordítva. Sokan  igazán a buszon ismerkedtek meg egymással, a különböző szólamok tagjai összekeveredtek. Körbejárt a sütemény, csoki, kisüveg, mindenki derűsen szemlélte a világot. Még  tombolát is  rendezett Srajber Zsolti, más ének bemutatót tartott (Bene Tóni). Együtt énekeltünk, nagyon jól éreztük magunkat.

Sokszor utaztunk éjszaka buszon, megspórolva a szállásköltséget és időt. Sokára csendesedett el az éjszakai busz. Az éjjeli technikai pihenőkön fáradt tagok dőltek ki a buszból egy kis lábkiegyenesítésre, friss levegőszippantásra. Volt olyan utazásunk, hogy éjjel hóesésben keltünk át az Alpokon, reggel ragyogó napsütéssel várt Olaszország. Padovában az egész éjszakai utazás után várost néztünk, délután öt körül értünk úti célunkhoz a Comói tóhoz.

A technikai pihenők fontos részei egy utazásnak. Két megállás örökre megmaradt emlékeinkben.

 Az egyik a korai időkben történt: 1990. október 6-án késő este Székelyudvarhelyről utaztunk hazafelé. A gyulai határ előtt a sötét útszélén szakítottuk meg utunkat, parkoló ugyanis nem volt. A vaksötétben valaki belelépett valamibe, ennek következtében a busz fertelmes szaggal telt meg. A román határőrök leszédültek a buszról és egy pillanat alatt átengedtek minket  a határon. A balesetet szenvedő cipőt utána kilógattuk az ablakon. Mint később megtudtuk, nagy szerencsénk volt ezzel az incidenssel, egy másik magyar kórust leszállítottak aznap este a buszukról és egész éjjel arccal a fal felé fordulva kellett állniuk. A román határőrök nem szerették, hogy október hatodikán magyar kórusok látogattak el Erdélybe.

A másik megállás kis balesettel végződött. Ezen a 2005-ös olaszországi római úton sajnos nem voltam ott, de a történetet utólag hallottam. Szintén hazafelé tartott a kórus az éj kezdetén. Egy benzinkútnál megálltak öt-tíz perc gyors pihenésre. Siettek, ezért elmaradt a szokásos névsorolvasás. Senki nem vette észre, hogy Márk kórustársunk húga nem szállt fel a buszra.  Autópályán haladt a busz, egyszer csak Budapestről telefonon hívták az elvesztett kislány szülei a buszon utazó Zsigmond Balassát mobilon ( az ő számát sikerült kinyomozniuk).A lemaradt kislány, Klári a benzinállomás telefonján hívta fel szüleit, kérve, hogy valahogy értesítsék a buszt, jöjjenek vissza érte. Természetesen az autópályán nem lehet akárhol megfordulni, így a visszafordulás nagy időveszteség volt. Másnap sokan elkéstek a munkájukból, de Klárika meglett.

Az  éjszakai útjainkat követő legszebb reggelt 1992-ben Luzernben éltem át. Egész éjjel utaztunk, éjjel kettőkor  megállás nélkül haladtunk át  a luxemburgi-francia határon, reggel négykor a francia-svájci határon pihentünk meg. Senki nem vizsgálta meg útleveleinket, Európában voltunk. 1/2 8-kor értünk Luzernbe. Ennél csodálatosabb várost elképzelni sem lehet. Körben  hófedte hegyek tükröződtek egy hatalmas tó vízében, eköré épült a város,  a város közepén egy folyó ömlik a tóba. Két régi  híres fahíd ível át a folyón. Átsétáltunk a hidakon és csodával telt meg a szívünk. Oly szép volt a táj és a város, hogy megérdemli, hogy utazásaink sok szépségéből külön megemlítsem.

 A kalandokat jegyezzük meg  legjobban utazásainkból, ezért tudom felidézni a régi emlékezetes úti „baleseteket”.  A  legtöbbször  minden baj nélkül  megérkeztünk utunk célállomásához.

Megérkezés, szállás.

A fárasztó utazás után nagyon jól esett, ha vártank ránk. Mivel általában meghívott vendégek voltunk, egy megbeszélt helyen már lesték érkezésünket. Többször elkéstük a találkozót, de a meghívó kórusok kitartóak voltak. Linzben este 11 órakor is várták még az órákat késő kórust. Sokszor üdítővel, szendvicsekkel kínáltak meg meg minket s utána kezdődött meg az elszállásolás, attól függően, hogy a helyiek milyen elhelyezést tudtak biztosítani.

Sokféle szállást kaptunk utazásaink során, s úgy emlékezem, hogy mindegyik valamilyen szempontból nagyon jó volt.

Ha családoknál kaptunk szállást (rendszerint több kórustagot fogadtak be), lehetőséget kaptunk az adott ország „magánéletének” megismerésére, erre egy turistának  nincs lehetősége.

 1991-ben  Olaszországban a Comoi-tó partján,  Leccóban  a meghívó kórus egyik tagja volt a vendéglátónk, egy szobában aludtunk vele. A családja - egy több generációs olasz család - együtt élt  a tóra néző emeletes villában. Az apa már nem élt, a legidősebb fiú lett a családfő. A tóra néző hatalmas teraszon, a családhoz méretezett asztalnál, együtt étkeztünk a háziakkal.  Mindig meg kellett várnunk, hogy a családfő szerepét betöltő fiú végre helyet foglaljon a hosszú asztal élén, az anyja, nagynénje kiszolgálta őt, azután kezdődött meg az étkezés. Úgy éreztem magamat, mintha egy olasz filmbe csöppentem volna bele. Nem tudtunk olaszul, a család sem beszélt, csak az anyanyelvén - így a nemzetközi kéz-láb beszéddel társalogtunk. A nagynéni, foglakozására nézve varrónő, titkon varrt nekem ajándékba egy szép nyári ruhát.

 Nagyon kedvesek voltak, de nemcsak ők, hanem minden család, ahol megszálltunk.

 Linzben  (1989.) egy ötgyerekes családanyánál laktunk, minden gyerekágyban egy-egy kórustag aludt. A gyerekeket rokonoknál helyezték el. A kórustag anyukával késő éjszakáig beszélgettünk.

Marosvásárhelyen 1994-ben Lámi Anikóval együtt egy tanárnő vendége voltam, aki az erdélyi magyarok életéről mesélt sokat.

2004-ben a Burgenlandi Felsőőrön négyen a református lelkészlakban kaptunk szállást Szombat estét a lelkész családjával együtt elevenítettük fel a magyar történelmet, az 1956-os magyar menekültek befogadását, Felsőőr szerepét. Vasárnap csodálatos istentiszteleten énekelt kórusunk a református templomban.

 2010-ben  Nagybecskereken szintén magyar családok látták  vendégül kórusunkat. Házigazdáink nemcsak nagylelkűen gondoskodtak rólunk, hanem újra lehetőséget kaptunk, hogy  baráti beszélgetéseinken más sorsokat ismerjünk meg, képet kapjunk a határon kívüli magyarok életéről, gondjairól.

Rengeteg példám lenne még a családi szállásainkról. Mindben közös volt az a szívélyes, nagylelkű vendéglátás, amiben részesültünk

 Nagyon jól éreztük magunkat a családoknál, de az is nagy örömünkre volt, ha a kórust együtt szállásolták el, akár kollégiumban, akár szállodában. Laktunk kolostorokban is  és menedékházban, zarándokházban is.

Székelyudvarhelyen 1990-ben kollégiumban laktunk. A székely családok örömmel láttak volna házaikban, de a  Székelyudvarhelyen rendezett II. Bárdos Lajos Európai Kórusfesztiválnak román kórus vendége is volt, őket nem látták volna szívesen otthonaikban. Féltek viszont, hogy a magyar és a román kórusok közötti megkülönböztetés nem lesz hasznukra, ezért a románokat szállodában, minket iskolai kollégiumban szállásoltak el. Kedves törődésben így sem volt hiányunk. Reggel korán a székely kórustagok termoszban hozott forró kávéval ébresztettek. Erdélyben nagy volt a szegénység akkoriban, vendéglátóink mégis magyaros vendégszeretettel láttak bennünket el. Ahogy megtudtuk, fél év óta gyűjtögették az élelmiszert, húst, csakhogy igazi, magyaros ebédeket, vacsorákat tálalhassanak fel. Nem emlékszem pontosan, Székelyudvarhelyen, vagy Marosvásárhelyen színházban szerepeltünk, s a színházban nem voltak villanykörték. Magyarországról hoztunk izzókat, csak így lehetett megtartani a hangversenyt.

Az egyik legemlékezetesebb  közös szállásunk Casalbuttano városában  az örökimádó apácák kolostora volt. Három alkalommal is laktunk ott (1990., 1991.,1992.) és mindig remekül éreztük magunkat. Pedig a körülmények korántsem voltak fényűzőek. Casalbuttano egy kis olasz városka, egyemeletes házakkal. A temploma csodálatos, a templomtér lenyűgöző. A kolostorudvar hangulata megkapó, úgy éreztük mindig, hogy hazaérkeztünk. A kolostorban gyerekek részére napközi otthon működött. A tornateremben terítettük le a gyerekek délutáni alvásra szolgáló matracait, azokon aludtunk fiúk, lányok együtt. Sokan közülünk kint a szabadban aludtak a kolostorudvar fedett részén, hálózsákokba bújva az éjszakák hűvöse ellen. Este az egyetlen fürdőszoba előtt és a WC előtt is sorban álltunk. A tornaterem volt az ebédlőnk is. Don Pietro atya esti imája után megkezdődött a családias vacsora. A sürgő-forgó falusi asszonyok kínálgatása, a kolostor békéje megragadta az embert. Nagyon jó volt együtt, köszönet Casalbuttanónak a lehetőségért.

Bresciában (2003.) szintén kolostorban laktunk. Padre Antonio látott vendégül minket. Késő este érkeztünk szállásunkra, Leccóból indultunk reggel, egész nap utaztunk, késve értünk Bresciába. Épp, hogy nem késtünk el fellépésünket a templomban, átöltözni sem volt időnk. Ennek ellenére nagyon jól sikerült műsorunk A szereplés után már nagyon fáradtan értünk a kolostorba. Tudtuk, hogy a magunkkal hozott matracokon, hálózsákokban kell aludnunk egy közös teremben. Nem számítottunk azonban az időjárás szeszélyeire.  Április lévén a Leccói nyár után váratlanul fagyos idő lett. Legnagyobb csalódásunkra, az alvóhelyünknek kijelölt  helyiség jéghideg volt. Egy kisebb kórus lázadás tört ki, amit Tündi oldott meg,  kérésére  az „öreg” hölgyek és a „fiatal” lányok az emeleten kaptak egy-egy fűtött szobát. Szegény házaspárok és a fiúk a hideg teremben aludtak összetolt fapadokon és asztalokon. Mégis szép emlék lett ez a hely is. Másnap igen jó hangulatban közösen főztünk vacsorát Padre Antonio irányításával, parmezán sajtos makarónit. Előtte Padre Antonio idegenvezetésével megcsodáltuk a várost, alig tudtunk lépést tartani vele. A túrától jó étvágyunk lett, a vacsora természetesen mind elfogyott.

Római utunk (1993.) otthonáról a kalocsai nővérek Szent István házáról a római út részletesebb leírásánál  emlékezem meg.

Mariazellben  (2006. október) magyar apácák által működtetett zarándokházban laktunk, emeletes ágyakban aludtunk,  külön fiú- és lányszobában. Önellátók voltunk, egy kis konyha állt rendelkezésünkre.

 Alsóőrben (Burgenland, 2002.) a katolikus plébániához tartozó vendégház lakói voltunk.

A kórust összekovácsolta a közös elszállásolás, új barátságok keletkeztek, a régiek megerősödtek. Sok szép élmény raktározódott el bennem, de félek, hogy már regény lesz a rövidnek szánt leírásomból.

Vendéglátás (főleg étkezés)

  A szállások ecsetelése közben tulajdonképpen a vendéglátásról is írtam. Külön szeretném megemlíteni az étkezéseket is. Már említettem, hogy minden vendéglátónk nagyon bőkezű  házigazda volt.  Ezek közül párat emelnék ki.

Franciaország (Florange, 1991.)  -  Kollégiumban laktunk. A meghívók kórusa fiatal volt, bár  ötven év körüli emberek alapították, de csak pár éve. Franciaországban, mint megtudtuk, nagy  volt akkoriban a munkanélküliség, ezért ezen a vidéken viszonylag fiatal embereket teljes fizetéssel nyugdíjba küldtek A fiatal nyugdíjasoknak  így nem voltak anyagi gondjaik, de a hirtelen rájuk szakadó szabadidejükkel nem tudtak mit kezdeni. Terápiás kezelésnek számított az éneklés, festés, szövés, pszichológusok  foglakoztak velük. Nagy szeretettel és örömmel vártak minket (színt vittünk az életükbe?). Bár kollégiumban laktunk, a francia kórus közösen készítette el  reggelinket, vacsoránkat. Ebédelni családok  hívtak meg bennünket. A legemlékezetesebb valószínűleg a búcsú  vacsora volt, amikor csupa finomság után ezüst tálcákon fagylalt hattyúkat hordtak be.

Olaszország (Capolona, 1992.)  - este érkeztünk meg, a főtéren kitűzték a magyar zászlót. A templom térről személyautókkal vitték fel kórusunkat egy 1000 m magasságban lévő kolostorhoz, busszal járhatatlan volt az út. Csodálatos volt a kolostor körüli táj, a kertek, a kilátás! A kertben terítettek vacsorára. Együtt vacsoráztunk a  Halásztelki egyházközség magyar csoportjával, Halásztelek és Capolona  ugyanis testvérvárosi kapcsolatot hozott létre,  s a halásztelkiek is éppen ott voltak. A vacsora bámulatosan bőséges volt, előétel, paszta, zöldséges felvágott, saláta, zöldbab, cukkini, fehér pecsenye, hozzá a finom olasz vörösbor. Később sütemény, pezsgő, kávé, vörös dinnye. A hangulat fantasztikusan jó lett. Az olaszokkal együtt énekeltünk. Az olasz kórus vezetője, egy püspök,  májusban a Budapesti  Bárdos Lajos Zenei Heteken vett részt kórusával. Ha Magyarországon ilyen jókedvű püspökök lennének – mondtuk - mindenki hívő lenne! Éjjel 1/2 1-kor vitték le a kórust a hegyről a buszunkhoz, utána indultunk csak  a szállodánkhoz. Hosszú nap volt, de felejthetetlen!

Sorolhatnám a csodás „étkezéseket”. Legutóbb Nagybecskereken (2010) láttak vendégül minket fenséges lakomán – malacsült, harcsapaprikás, túrós csusza, minden fajta hidegsült, sütemények, mi szem szájnak ingere. Az ínyenceknek való vacsora hangulatát a vendéglátók éneke, tánca, kórusaink közös éneklése még szebbé varázsolta. Nagybecskerek beírta magát a szívünkbe.

 Zselizi látogatásaink is mély nyomott hagytak bennünk. A nagyszerű étkek után a közös éneklés a részvevőket közösségé forrasztotta össze. Nagybecskereken és Zselizen is ezt az együttérzést magyar voltunk, az éneklés, a zene szeretete is  segítette, de például az olaszoknál is megvolt az összetartozás érzése. Utóbbiak jelképesen össze is kötötték a magyar és olasz zászlót,  mondván:  a  színeink is azonosak.

A nagy vigalmak mellett nagyon kedvesek voltak a kórusok saját készítésű megvendégelései is, emeletes szendvicsek, sütemények, házi sütési pizzák. Kár, hogy elfelejtjük a részleteket, de sok év után is megmaradt az az érzet, hogy szeretettel, nagylelkűen vártak és láttak el minket a legtöbb alkalommal.

Luxus utazásokon lehet részünk pazar  kiszolgálásban, sok szépséget láthatunk, de az útitársak nem alkotnak egy közösséget, a vendéglátók meleg barátságát nem érezhetjük. A kórus utak többet  nyújtanak mindig, mint úti élményeket.  

Kirándulások

A vendéglátók városainak, környezetének  megismerése természetes célunk volt mindig, de nemcsak a fogadó várost láttuk általában, sokszor nagyobb kirándulásokra  is el tudtunk menni..

Megint csak pár  példát sorolok fel  emlékeztetőül.

Székelyudvarhely(1990.) – Kirándulás a Békás szorosba.

Franciaország (1991.) – Kirándulás Metzbe, a katedrális megtekintése

Olaszország (1991.) – Cremonai kirándulás

Olaszország (1992.) – Capolona – Assisi St Ferenc kolostorához  busz és gyalog túra, a kolostor és Szent Ferenc barlangjának megnézése. Csodálatos bazilika (6000 sípos orgona), gyönyörű kilátás a hegyekre, hatalmas fakereszt. Piknik a Camaldóli erdőben.

Olaszország (2003.) -  Veronai városnézés – felejthetetlen kirándulás

Ausztria (2006.) – Mariazell – sífelvonóval fel a hegyre, a favágók szabadtéri múzeumának  megtekintése.

Burgenland ( 2001.) – Grazi városnéző nap

Nehéz visszaemlékezni arra a sok szépségre, amit láttunk, így biztosan sok szép élményt nem említek meg. Sajnos, volt egy időszak, amikor családi okokból nem tudtam  a kórussal utazni,  ezek emlékeit más kórustársak tudják csak felidézni.

Sokszor útközben is megálltunk megnézni egy-egy nevezetes helyet. Firenzére így jutott egy óránk, Padovára szerencsére több időnk volt, alaposabban meg tudtuk nézni. Lenyűgöző élmény volt  a Pisai Csodák terén való egy órás megállásunk is.

Tengeri fürdőzéseink is sokak számára kellemes emlék maradt (pl. olasz Riviéra)..

 Fellépések

Egy  kórusutazás azért sem azonos egy turista úttal, mert ezen a különböző országok szép városainak, vidékeinek a megtekintése mellett fő célunk annak a  feladatnak a gyakorlása, amiért egy kórus alakul: énekelni ahol lehet, fellépni közönség előtt. A kórus nemcsak hangversenyeken lépett fel, hanem egy-egy szép templomban, kolostorban is dalra fakadt, hálatelt szívvel, csak az éneklés öröméért.

Képtelen lennék felsorolni szerepléseinket, túl sok helyen énekeltünk már. Léptünk fel kórustalálkozókon, helyi kultúrházakban, színházakban. Templomokban miséket énekeltünk.

Itt említem meg, hogy  kórusunkkal sokszor utaztak zenészek, hegedűsök, csellósok, fuvolások is. Orgonista kísérte a templomi mise éneklésünket. A zenészek önálló, nagyszerű műsort is adtak, ez nagyban emelte hangversenyeink fényét. A zenészek közül sokan a kórus tagjai is voltak (Hunyadi László, Zsigmond Balassa, Srajber Zsolt, Lantos Judit, Rédey Erzsébet)

A külföldi közönség sokszor nagylelkűen elnéző volt, főleg fiatal kórus korunkban. Az olaszoknak lelkesítő volt énekelni, nagyokat tapsoltak, s ha elkezdtük befejezésül  a  "Dio de cielo"-t, meghatódva és lelkesen velünk együtt énekeltek.

A franciák már nem voltak mindig - mint közönség - ilyen kedvesek. A kedvükért fáradságos munkával francia dalokat tanultunk meg, de valószínűleg a  rossz kiejtésünk miatt, egyáltalán nem volt sikerünk. Nagyon szerették viszont a magyar kórusműveket, különösen a "Tábortűznél" Bárdos mű volt a kedvencük.

Magyar vidékeken – a  környező országokban  -  szerettem a legjobban szerepelni. Itt értéke volt a "magyar" szónak, dalnak.

Sok szép hangversenyen énekeltünk önállóan vagy más kórusokkal együtt. Mindig hajtott bennünket az igyekezet, hogy helytálljunk, a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Ez nem mindig sikerült. Néha egy turnén olyan sok helyen, olyan sok alkalommal léptünk fel, és közben állandóan  mentünk, utaztunk, hogy már szédültünk a fáradtságtól. Szerencsére ez ritkán fordult elő, s általában jó erőben álltunk ki a színpadra.

A továbbiakban megemlítenék néhány számomra emlékezetes helyszint, fellépést.

Austria- Mariazell (2006. október 21-22-23)  -  A Bárdos kórust a Habsburg család ünnepi "búcsú zarándoklatára" hívták meg. A mariazelli templomban több, mint negyven Habsburg gyűlt össze szokásos  éves találkozójára. Fáklyákkal, gyertyákkal vonultak körbe a templomban, majd a városkában. Kórusunk a templomban kísérte énekeivel zarándoklatukat. A menetben ott volt Habsburg Ottó és fia is,  a Sóskúton élő Habsburg György is. Másnap, október 23-án, a luxemburgi püspök ünnepi szentmisét celebrált a templomban. Az oltár előtt díszegyenruhában  felsorakoztak a monarchia volt tartományainak katonái, köztük egy magyar huszár is. Az eseményhez méltó, szép műsorunkkal emeltük a mise hangulatát. Az ünnepi  mise végén Habsburg Ottó magyarul emlékezett meg az 56-os októberi forradalom 50. évfordulójáró, majd személyesen,  kézfogással és meleg szavakkal köszönte meg a kórus énekét, szereplését. A megtisztelő eseményt  Melinda kórustársunk  fotókkal örökítette meg..

 Vajdaság- Nagybecskerek (2010) - Petőfi  Magyar Művelődési Egyesület fennállásának 65. évfordulója tiszteletére tartott ünnepség. Mi csak egy voltunk a sok, nagybecskereki fellépő között.  Műsorunk nagyon jól sikerült, de a nagy élmény számomra az ottaniak szereplése volt. Kórusművek éneklése mellett a helyi magyar színház adott elő operett jeleneteket, Wass Albert verseket szavaltak, színházi jeleneteket adtak elő, táncoltak, zenéltek. A fellépők között nagyon fiatalokat is láttam. Éreztem, hogy mindent megtesznek a magyar kultúrájuk, nyelvük megtartása érdekében.

Zseliz (2010) –  Kórushangverseny három szlovákiai magyar kórussal együtt (Franz Schubert Városi Vegyes-kar, Koloni Vegyes-kar, Isaszegi Női Kar). Sikeresen szerepeltünk, jó érzés volt a nagy tapsot hallgatni. De a  három másik kórus csodás éneke egészen feldobott. Itt hallottam először Erkel Szózatát Bárdos Lajos kórus-átiratában, s mélyen meghatott, hogy egy szlovákiai magyar kórustól hallom először.

Bécs (2010) – Szereplés a  Német Lovagrend Szt. Erzsébet templomában. Október 24-én a bécsi magyaroknak énekeltünk. A misén s az azt követő koncerten énekelt magyar műveket a közönség könnyező szemekkel hallgatta,  a szívükhöz szólt. A kórus gyönyörűen, a közösség érzelmeit felfogva énekelt. Erkel Szózatát is előadtuk, most már mi is megtanultuk. Érdekes, október 23-án megint külföldön voltunk és a Szent István Dómban, egy felemelő helyen, ismét misén énekeltünk. Bécsben tapasztaltuk, hogy az ott élő magyarok egymással és hazánkkal is  tartják a kapcsolatot. Bécsben élő magyarok kórusa fogadott minket, s énekelt velünk a Sz. Erzsébet templomban is.

Nagybecskereki, zselizi, bécsi utjainkon született meg bennem az az érzés, hogy Tünde és Ottó küldetést teljesítenek. A Bárdos Lajos Zenei Hetek évtizedek óta való szervezésével és rengeteg munkával a környező országok magyarságának segítenek megőrizni nyelvünket és kultúránkat. Az általuk szervezett közös rendezvények segítségével  megerősítik a különböző országokban élő emberek összetartozásának érzését. Nemcsak a mi kórusunk kap  tőlük sokat, hanem mindazok is, akiket sikerült a zene segítségével mozgósítaniuk, legyenek akár daloló kórustagok vagy  akár az éneket  hallgató közönség.

Köszönet mindenért !

Budapest, 2011. május.                                           Drasny Ági       

 

Vissza