A Szent Péter bazilika kupolájában (Olaszország. 1993)

(csak férfitársainknak, a hölgyek meg sem értik, miért érdekes) 

Rómában az ember különös érzések fogságába kerül, mely kiemelten igaz a Szent Péter-bazilikára. Egyszerűen szinte felfoghatatlan, hogy halandó emberek hogyan tudtak ennyi csodálatos, szinte emberfeletti szépséget elképzelni és megvalósítani. A bazilikában visszafojtott lélegzettel lépdeltem ezt a rengeteg gyönyörűséget látva, mellyel nem tudtam betelni. Ugyanez az érzés kerített hatalmába a Sixtusi kápolnában, ahol  más turistákhoz hasonlóan a padlóra fekve átadtam magamat Michelangelo műve csodálatának. A Vatikáni múzeum szobrai visszavittek bennünket az ókor nagyjai közé. (ld. "A két imperator" c. képet alább). A csoportunk indulási találkozásáig még kb. 25 percünk volt, amikor Zsolttal elhatároztuk, hogy felmegyünk a kupola csúcsába. Mi az nekünk az a néhány száz lépcső! Nem tudtuk mire vállalkoztunk! Ennek van egy objektív és egy másik szintén objektív, de némiképp pikáns oka. A széles lépcsőket még futva vettük felfelé, de a kupolában már teljesen lelassult haladásunk. Csakhogy a kupolában a lépcsőfolyosó nem függőleges, hanem a kupola hajlatát követve ferde keresztmetszetű. A folyosó egy személy szélességűvé szűkül össze olyannyira, hogy két ember csak lapjával fér el egymás mellett. Rengeteg turista kívánt fel- majd lejutni. A testesebb, vagy fokozottan nőies alakú hölgyek esetén fennállt az elakadás esete, mely gyakorta be is következett. Zsolttal sokat tudunk mesélni a turistahölgyek alaki „kiválóságairól”. Így a kilátás élvezésére már szinte semmi időnk nem jutott. Azonnal vissza kellett indulni és lefelé szinte félrelöktük az embereket a gyorsabb haladás érdekében. „Viszontagságainkat” még frissen emlékezetünkben őrizve futva, de időben, pontosan értük el a buszunkat.